Ritka kincs lesz a soproni bor
A Steigler Pince első hivatalos évjárata 2019-ben jelent meg a piacon – mit megjelent, berobbant. A párhuzamosan létező soproni stílusok mellé behúzott egy markánsan különböző újat, a zajos közönségsiker pedig nem is maradt el. Lőrinczy Bálint tulajdonos viszont nem bír a türelmetlenségével, amit idén a természet is próbára tesz.
Mindenki úgy tanulta az iskolában, hogy az Alpokalja az ország legcsapadékosabb vidéke – ám ez sajnos rég nem igaz. A nyári Gyehennát senkinek nem kell újra elmesélni, ám arra kevesen figyelnek, hogy Sopron környékén most is, még mindig tart az aszály.
Olyannyira, hogy volt olyan Steigler-terület, ahol a bioműveléshez tartozó talajmunkákat egyszerűen nem tudták elvégezni, mert a gépek nem tudták felforgatni az összeszáradt-összetömörödött talajt. 3 hektárnyi újratelepített szőlőnek közel a fele gyakorlatilag elégett – pedig lajtoskocsival, vödrökkel locsolták. Míg az egyik kékfrankos-területről 2020-ben 16 tonna szőlőt szüreteltek, 2021-ben csak nyolcat, idén pedig 7,5 tonnát szedtek: így érthető, hogy miért lesz ritka kincs a soproni bor.
“Minden egyes nap megbánom és minden egyes nap örülök, hogy megcsináltam”
Lőrinczy Bálint 2016-ban fogott bele a családi hagyományok felélesztésébe: hazament a szülővárosába, Sopronba, felújította a belvárosban található, évszázados pincét és 14 (plusz 10 újratelepítésre váró) hektáron bioművelésbe fogott. 2018, de inkább 19 számít az első igazi évjáratnak, ami nagyon rövid időnek tűnik, ám ehhez képest izmos fanclubja alakult ki a Kaméleonoknak, a Zöldvelteliniknek, a Kékfrankosoknak és a Furmintnak. Ez utóbbi meglepőnek tűnhet, de régen majdnem olyan fontos fajtája volt a borvidéknek, mint a kékfrankos, Bálint és a borász, Varga Tamás pedig elkötelezett hívei a soproni furmintnak.
Az izmos fanclubot nem csak költői túlzásnak szánjuk: a 92 pontos Decanter WWA és a 90 pontos IWC-értékeléseket nem szokták übtre osztogatni, mint ahogy Lengyelországból, Írországból és az USA-ból sem véletlenül rendelnek többedszerre Steigler-tételeket. Japán és Dél-Korea piaca pedig kifejezetten rajong a bio- és biodinamikus borokért.
Hiába a lendület és a zajos közönségsiker, a kép azért ennél jóval árnyaltabb.
A nagy múlt híre ugyan kitartott egy darabig, de én úgy látom, hogy a II. világháború alatt és után a kereskedők megölését és a termelők kitelepítését a mai napig nem heverte ki a város. Talán ebben is keresendők annak az okai, hogy miért tud tőlünk 5-10 kilométerrel arrébb másként és jobban működni a borászat és a vendéglátás? Komolyan, ha sápadozni szeretnék, akkor átmegyek a szomszéd városba, Rusztra.
Ugyanakkor nem tudom levetkőzni a lokálpatritizmusomat és exportsikerek ide vagy oda, úgy látom, hogy a budapesti gasztronómiai szcénában igenis jelentős tartalékok vannak. Furcsállom, hogy a legnagyobb eladásainkat ebben a szegmensben a nagy szállodák adják – amire persze lehet büszkének lenni, de sokkal kevesebb visszatérő vendéget adnak.
Ráadásul sikerült a családot is megfertőznöm: Zsolt fiam idegenforgalmi szakemberként Sopronba költözött és azon dolgozik, hogy a környéket mozgassuk meg jobban, hiszen nagyon könnyű elérni a várost és a pincét Sárvárról, Hévízről, Bükről.
A soproni borászoknak sokáig nem volt szükségük arra, hogy látszódjanak, mert elfogyott minden helyben – ami persze továbbra is cél, csak közben lépnünk kellene egy nagyot, hogy azért keressék helyben a soproni borokat, mert beleszerettek valahol máshol.
