Kicsiben lehet nagyokat lépni
Szinte mindig a Sol Montist érdemes kérdezni, ha azt szeretnénk tudni, mi újság a Mátrában: az “ezerarcú borvidék” túl nagy és színes ahhoz, hogy bármiről is egységes és egyszerű választ kaphassunk. De Gyöngyöstarján legnagyobb pincéje épp elég kicsi ahhoz, hogy minden rezdülést a saját bőrén érezzen és épp elég nagy ahhoz, hogy mindenhez köze legyen – ezért lehet a tökéletes mátrai példánk. Nem beszélve arról, hogy a pince ügyvezetője, Kovács Zita 4 éve a Mátrai Hegyközségi Tanács elnöki tisztét is betölti.
“Nagyon szépen kimozogták a szőlők”
Mármint azt, hogy a Mátrában idén kereken 100 napig nem esett az eső. (Tudjuk, kezd unalmas lenni, de az idei évjárat másról sem fog szólni, mint az aszályról, úgyhogy egy jó darabig nem fogjuk elfelejteni.) Szóval: a nagyon korai fajták, például az Irsai Olivér megsínylette, de Zita szerint
összességében nagyon szép lett a szüret. A Zenit például gyönyörű, ami külön a szívem csücske, hiszen ugyanúgy hungarikum fajta, mégis különlegesebb és jóval izgalmasabb. Tavaly a teljes készlet külföldre ment, de idén próbálom jobban megmutatni a hazai közönségnek, mert nagy lehetőséget látok benne. Ők pedig nyitottak az újra – pláne, ha nem nagy lépésekben, nem erőből akarunk valamit leönteni a torkunkon.
Ebben a Sol Montis egyébként is nagyon erős: olyan borokat mutatnak a világnak, amelyek különlegesek, jól állnak a Mátrának, mint termőhelynek, de Magyarországon általában ismeretlenek. Ezzel könnyedén zavarba is hozhatnák a fogyasztókat, hiszen ki szeretne egy random borbárban, nagy társaság és a kiszemelt párja előtt, két pohár Irsai után, hangosan egy viognier-t kikérni a pultban? Senki. De ha Kisfranciának hívják? Ugye, hogy sokkal könnyebb?
A közvetlenség meghozza a gyümölcsét
A hozzáállás helyességét beigazolni látszik, hogy a helyi rendezvényeik olyan sikeresek, hogy a látogatók száma évről évre hatványozódik – de még így is családias tud maradni. Arról például nagyon fájt, hogy lemaradtunk, hogy tavalyi 600-hoz képest idén már 1200 embert vitt körbe a faluban a kisvonat a pincék között a Tarjáni Nyitott Pincék Napján, ahol a pincékhez egy-egy helyi egyesület is beköltözött aznapra. Így a Sol Montis 300 fős rendezvénytermében például a nagymamája sütött tócsnit a Nagyik és Unokák Egyesülete összefogásában – amiből egyszer csak az lett, hogy mire Zita odanézett, boldog pincelátogatók ropták a táncot a gyöngyöstarjáni népviseletbe öltözött nagymamákkal. Az idei Márton-napra pedig, ami Zitáék egyetlen saját szervezésű rendezvénye az évben, akkora volt az érdeklődés, hogy az édesapja belengette: az ügyvező asszony saját, házikedvencként tartott libáit is felszolgálják. (Spoiler: Zita liba-lieblingjei természetesen megmenekültek.)
A Sol Montis volt az egyetlen pince, ami elkezdett állandó hétvégi nyitvatartással dolgozni: ha esett, ha fújt, Zita déltől ott ült a vinotékában. Az első időkben nyilván a hét közben elcsúszott adminisztrációt intézte, de lassan azt vette észre, hogy bátrabban nyomják le a kilincset az arra tévedők. Mára már nem csak benyitnak, hanem sokszor éjszakára ott is maradnak a vendégek – a helyi borászok pedig boldogan ajánlják egymást. Ha egy társaság előző este végigkóstolta a repertoárt: semmi gond, egy-két telefon és a szomszédos utcákból megérkezik egy kollégájuk, hogy az “ezerarcú Mátra” arcai közül megmutasson egy ezeregyediket. Ezek a vendégek pedig visszatérnek, hogy mindet megismerjék, és jó szívvel ajánlják a barátaiknak is – ennél erősebb reklám pedig nincs a földön.
